Pszichológusi praxisomban gyakran keresnek meg azzal a problémával leendő klienseim, hogy férjük, feleségük, anyjuk, apjuk vagy gyermekük valamilyen függőségben szenved. Ezeknek a segítséget kérő személyeknek a jelentős százaléka azt kéri tőlem, hogy tanítsam meg őket arra, miként tudják megváltoztatni a másik fél viselkedését. „Hogyan tudnám megérteni miért iszik? Hogyan érhetem el, hogy letegye a drogokat, az italt végre??” Megdöbbenésük nem is lehetne nagyobb, mikor megtudják, hogy én velük szeretnék foglalkozni, hiszen ők a klienseim és azt tudjuk célul kitűzni, hogy ők hogyan kezeljék megfelelően nehéz élethelyzetüket, adott esetben hogyan kezdjék meg saját felépülésüket mindabból, amin addig keresztülmentek. Ez a meglepetés tovább fokozódik, mikor kirajzolódik esetleges saját szerepük vagy felelősségük a hozott problémában. Sokszor hallottam már a tankönyvi mondatot, hogy „de hát nem én vagyok függő, nem velem van a baj!” Mikor aztán elkezdik kibogozni saját történetüket, számos felismerés következhet a téren, hogy miként alakították a saját szenvedélybeteg vagy más módon rosszul működő családjukból hozott kapcsolati mintáikkal és viselkedésformáikkal azt az utat, ami aztán az én irodámban lévő fotelig vezetett. Miként nem képesek hosszú évek óta kilépni egy számukra rendkívül fájdalmas, gyakran méltatlan helyzetből? Hogyan csinálják századszorra is ugyanazt, miközben valami teljesen más eredményre számítanak?
Társfüggőség, „együttfüggés”, vagy kodependencia
Mit is jelent ez a fogalom? Azt, hogy nekem mindig kapcsolatban kell lennem valakivel, hogy nem tudok egyedül lenni? A társfüggőség (kodependencia) nem ezt jelenti. Bár a köznyelvben gyakran azonosítják a társfüggőséget egyfajta túlzott kapcsolati ragaszkodással, miközben a fogalom inkább egyfajta „együtt függést” jelent, azt, ha valaki tevékenyen vesz részt partnere függőségében, társa abban. Ugyanakkor elmondható, hogy a társfüggőségnek valóban része az is, hogy valaki ragaszkodik egy olyan kapcsolathoz, ami élete számos területére, érzelmeire, viselkedésére vagy egyéb kapcsolataira nézve nyilvánvalóan romboló hatással van.
„Hogy szükség legyen rám..”
A társfüggőség, mint jelenség első meghatározási kísérlete a 12 lépéses önsegítő csoportok szemléletéből származik, amely szerint a társfüggő személy olyan támogató magatartást mutat, amely tudattalanul is elősegíti partnere szerhasználatát és mindazt, ami ezzel együtt jár. Az 1935 óta létező Anonim Alkoholisták ilyen 12 lépéses önsegítő közösségében figyeltek fel először azokra a kapcsolati mintákra és viselkedésformákra tagjaik hozzátartozóinál, amelyek mintha ismét az ivás irányába sodornák a közösség segítségével józanodni vágyó alkoholistát. Ezek a nehezen megmagyarázható viselkedések különböző módokon nyilvánultak meg, melyek összességében azt közvetítették, mintha az adott feleség/ férj, szülő vagy más hozzátartozó tulajdonképpen neheztelne a függőre, mert az nem iszik és megváltozott. „Az is jobb volt, mikor ittál!”, „Úgyis újrakezded, kutyából nem lesz szalonna!” „Te nagyon megváltoztál, nem ebbe az emberbe szerettem bele!” - hangozhat el a veszekedések során egy-egy tipikus és igen kártékony mondat. De mégis, mi magyarázhatja azt, hogy valaki benne marad egy ilyen kapcsolatban? Egy felépülő kodependens nő szerint, míg függő társa ivott vagy drogozott, addig ő elnéző, akár megbocsájtó lehetett, amely ki nem mondva, de a függő partner fölé helyezte emberi és morális szempontból, míg a másik csak szégyellhette magát. Gyakran áldozatot hozott, mikor részeg társát kimentette egy telefonhívással a munkahelyén, betegséget hazudott, vagy magyarázkodott helyette, de összességében jó embernek érezte magát ilyenkor, hiszen segített megint. Bár ezzel a patológiás egyensúly fenntartásában és a mélypont elodázásában segédkezett, legalább ő irányított és szükség volt rá, hogy segítsen.
Számos beszámoló szerint a társfüggő személyek szenvedése, függőségének működtetése nem ér véget azzal, hogy a szenvedélybeteg fél józan életmódot kezd folytatni. Egyes felépülő függők elmondása alapján társfüggő partnereik vagy szüleik nem feltétlenül fogadták pozitívan a józanodás folyamatát, mivel azzal együtt a függő fél kevésbé vált irányíthatóvá. A társfüggők számára kényelmetlen lehet az a helyzet, amikor nem kell mások helyett felelősséget vállalniuk vagy problémáikat megoldaniuk, ami számukra a kontrollvesztés kínzó érzéséhez vezethet. Mindezek alapján feltételezhető, hogy a társfüggőség egy mélyebb pszichológiai diszfunkció megnyilvánulása, amely különböző függőségek és kapcsolati problémákon keresztül realizálódik (Knapek, 2013).
„Hiszen én csak segíteni akartam rajta..!”
Kezdetben a társfüggőséget olyan nőkhöz kapcsolták, akik egy addikcióban szenvedő férfi partnert gondoztak, miközben maguk is érzelmileg függő helyzetbe kerültek. Ebből a nézőpontból a függőséget elsősorban férfiakat érintő problémaként értelmezték, amelynek fennmaradásában a női partner gondoskodó, domináns és kritikus hozzáállása is szerepet játszhat. Ezzel szemben a feminista megközelítés rámutatott arra, hogy ezek a nők gyakran csupán a társadalmi elvárásoknak igyekeznek megfelelni, így nem tehetők felelőssé a függőségi helyzet kialakulásában vagy fenntartásában (Roehling és trsi., 1996). Ugyanakkor egy ilyen kapcsolati dinamikában mindkét fél szenved és egyik sem képes kilépni a körforgásból. Az ördögi kör megszakításának pedig pontosan az a nyitja, hogy mindenki a saját viselkedéséért kezd el felelősséget vállalni, a másik viselkedése vagy annak következményei helyett.
Bár a társfüggőség fogalma kezdetben szorosan kapcsolódott az alkoholizmushoz, idővel egyértelművé vált, hogy nem kizárólag az alkoholproblémával élő partnerek mellett alakulhat ki. A függőség különböző formái, így például a drogfüggőség, a játékszenvedély vagy a szexfüggőség, szintén hozzájárulhatnak a társfüggőség megjelenéséhez. Emellett hosszú távú stresszorokkal terhelt családi környezetben is kialakulhat ez a jelenség, ahol a családi alrendszerek, határok, szerepek és felelősségek krónikusan összemosódhatnak és a család bizonyos tagjainak más családtagok felelősségeire, esetleg ápolására, gondozására kell koncentrálniuk saját egészséges igényeik helyett.
„Akkor én is függő vagyok..?”
A társfüggőség meghatározására többféle elméleti keret is létezik. Egyes koncepciók szerint személyiségzavarként értelmezhető, míg mások viselkedési addikcióként tekintenek rá. Egy újabb elméleti irányzat a társfüggőséget a patológiás altruizmus egyik sajátos formájaként írja le. Egyes megközelítések a jelenséget csupán a feminin viselkedés szélsőséges megnyilvánulásának tartják. Az egyik leggyakrabban idézett és talán legátfogóbb definíció szerint (Cermak, 1986) a társfüggőség a személyiség szerveződésének és működésének, valamint az interperszonális kapcsolatoknak egy diszfunkcionális formája. Jellemzői közé tartozik a fokozott kontrolligény, a saját, személyes szükségletek elhanyagolása, határproblémák az intimitás és a leválás területén, valamint a tartós bevonódás olyan párkapcsolatokba, amelyekben a másik fél szenvedélybetegségben, személyiségzavarban vagy impulzuskontroll-zavarban érintett. A szenvedélybeteg családok működésében jelentős szerepet játszik a kodependencia jelensége. J. Small megállapítása szerint a kodependencia két fő vonásból áll: egyrészt az érintett személy gyermekkorában szerzett lelki sérülései miatt felnőttként nem képes hatékonyan képviselni saját érzelmi igényeit, másrészt hajlamos arra, hogy görcsösen próbálja befolyásolni azokat az eseményeket és embereket, akikre valójában nincs hatása (Arany, 2019, Kelemen, 1994). A társfüggő egyén belső értelemben nem tud leválni a szüleiről, még akkor sem, ha fizikailag már független életet él. A fejlődés természetes részeként az ember egy adott életszakaszban függ másoktól, ám a társfüggő személyek esetében ez az állapot kórosan elhúzódik felnőttkorukra is. Ennek következtében szorosan, szinte kényszeresen kötődnek partnereikhez, akiket tudat alatt szülőfigurával azonosítanak, akiről nem váltak le érzelmileg (Knapek, 2013).
Társfüggő szülők
Kevesebb szó esik arról, hogy egy szülő is lehet társfüggő viszonyban saját gyermekével, sőt, ez meglehetősen gyakori kapcsolati minta a szenvedélybetegségben érintett családokban. A kodependens szülők gyakran igyekeznek felügyelni gyermekük szerhasználatát, ám az ezzel kapcsolatos folyamatos kudarcok miatt viselkedésük egyre feszültebbé és indulatosabbá válhat. Lelkiállapotuk szorosan összefügg gyermekük függőségi állapotával: ha gyermekük tartósan absztinens, ők is kiegyensúlyozottabbak, azonban a visszaesések esetén érzelmileg együtt zuhannak vele. Idővel az életük más területein is problémák jelentkezhetnek, így például a munkahelyi teljesítményük csökken, anyagi nehézségekkel küzdenek, és egyre inkább gyermekük „megmentésének” szentelik mindennapjaikat – olykor akár törvénytelen eszközöket is igénybe véve. Itt ismét behozható a kontextuális terápiában megfogalmazott parentifikáció fogalma. A szenvedélybeteg fiatalok esetében a szülők sokszor olyan környezetet alakítanak ki, amelyben az érintett személy infantilizált maradhat, és következmények nélküli életvitelt folytathat, amely hosszú távon fenntartja a függőséget. Winnicott (1965) „elég jó anya” fogalma tartalmazza azt a komponenst is, hogy bár a jó szülő kielégíti gyermeke szükségleteit, ezzel egyidőben segíti azt a folyamatot, amely során az anya-gyermek szimbiózistól eljut az autonóm felnőtt létállapotig. Az elég jó szülő nem csak megvédi gyermekét a nehéz helyzetektől, de fel is készíti őt azokra amennyiben nem azonnal kimenekíti a szorongató helyzetekből, hanem egy rövid ideig benne tartja, segítve és támogatva, hogy használja a saját megküzdési stratégiáit. Szinte mindennapos, hogy a szakembernél a függő nevében az anya jelentkezik és az akár harminc-negyven éves fiát/ lányát „kisfiamnak, kislányomnak, gyermekemnek” nevezve kér segítséget. Azok a szülők, akik ilyen helyzetet alakítanak ki, gyakran éltek meg gyermekkorukban magányt, érzelmi elhanyagolást vagy aránytalanul nagy felelősség terhét, aminek hatására felnőttkorukban túlzottan gondoskodóvá és önfeláldozóvá válhatnak (Chopich - Paul, 2004). Az első lépések a megoldások felé, szorosan kapcsolódnak ezekhez a jelenségekhez, nevezetesen ahhoz, hogy vissza kell adni a felelősséget a függőnek és abba az irányba tolni, hogy ő kérjen segítséget a saját jogán.
Felhasznált irodalom
Arany, Z. (2019). Családkonzultáció speciális élethelyzetben lévő családokkal Addiktológiai problémával küzdő családokkal folyó segítői munka. Szegedi Tudományegyetem, Egészségtudományi és Szociális Képzési Kar, Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék.
Cermak, T. L. (1986). Diagnostic criteria for codependency. Journal of Psychoactive Drugs, 18(1), 15–20.
Chopich, E. J., & Paul, M. (2004). A gyógyító gyermeki én: Út a lelki egyensúly felé. Animus Kiadó.
Kelemen, G. (2001). Szenvedélybetegség, család, pszichoterápia. Pro Pannónia.
Knapek, É. (2013). The concept, the symptoms, and the etiological factors of codependency. ResearchGate. https://www.researchgate.net/publication/261137477_The_concept_the_symptoms_and _the_etiological_factors_of_codependency
